193. Egy különleges ünnep (Wang és Lara privát játék)

Végig fogadkoztam magamnak, hogy nem leszek túl romantikus rögtön az elején, de alig érkeztünk meg, valahogy az éjszaka már megint ott talált minket a kertben a szélben suhogó fák között, ahogy lenéztünk fényárban úszó Chengdura.
- Fura - fordultam Larához nevetve. - Legutóbb bocsánatot kérni jöttem ki ide veled. És mégis valahogy az lett a legkedvesebb emlékem az egész ünnepségből.
"Ne fogd meg a nyakad, ne fogd meg a nyakad, ne fo....fene vigyen el Blackthorn, csak megtaláltad a puszinak a helyét."
- Túl kevés ilyen pillanat jut ki nekünk a sok harc meg küldetés meg minden egyéb katasztrófa mellett.
Az igazság az volt, hogy az a pillanat sokféle módon volt "ilyen". Nosztalgiával gondoltam arra, amikor Lara elrabolt és úgy beszélgettünk, hogy nem egy tanórából vagy valami világmegváltó feladatból kellett ellopni az időt.
De egyszersmind az is igaz volt, hogy a halálom ténye még mindig súlyként nehezedett rám. Reméltem, hogy visszatérve ide, anyámék földjére a majdnem érintetlen természethez én is képes lehetek újra a részeként érezni magam. Nem valami lényként, amely elveszi másoktól az életet, hogy az övé tovább tartson, mint a neki kiporciózott idő.
A mélázásból a bentről kiszűrődő hangok ráztak fel. Hu bácsi és Tao már serényen dolgoztak az ünnepi előkészületeken. De én akartam még egy kis időt kettesben Larával.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. Bár azt hiszem így még mindig adós vagyok az elrablásoddal, mert adtam esélyt nemet mondani.

Nagyon izgatott lettem amikor Wang megkért hogy utazzak el vele korábban kínába. Magát az ünnepet is nagyon várom persze, biztos lesz egy csomó kaja és cuki sárkányos decor. De most valahogy a Wanggal töltött idő jobban érdekel. Most legalább nem kell elviselni Norina vagy a többi tanár hervasztó pillantását hogy miert nem a feladattal vagyunk elfoglalva. 
-Nagyon fura, én úgy emlékszek hogy azert jöttünk ki mert meggyanúsítottalak valami hülyeséggel. -válaszolom neki nevetve.
Azóta vészesen keveset voltunk kettesben. Ezen változtatni kellene.
Nemtudom most miről is kellene beszélnünk vagy mit kéne mondanom szóval először egy relatívan egyszerű témát választok.
- Szóval ha megunjuk a megunhatatlan tájat és egymást akkor miben kellesz segítenünk?-kérdezem miközben a vízesést és a kivilágított várost csodálom. Továbbra is lenyűgöz egyébként a látvány.
~Na gratulálok Lara sikerült felhozni a szinte legerőltetebb kérdést. Ennyi erővek az időjárásról is kérdezhetted volna
Sóhajtok egyet és a szemébe nézek. 
- Wang Blackthorn te úgy ismersz engem mint aki nemet mondott volna?! 
- kerülgetjük a témát, de.  A halálod óta szimte egyáltalán nem beszélgettünk anélkül hogy valaki ne játszott volna gardedámot. Vagy ne lett volna tanóra

Majdnem hangosan felröhögtem, ahogy felvetette, hogy megunjuk egymást. El nem tudtam képzelni, hogy megunom akár a csípős humorát, akár a látványát.
Sötét volt, de pont annyi volt, hogy lássam az arcát és a szemeiben visszatükrözni a város fényeit.
"Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű?"
Közelebb léptem hozzá, hogy jobban érezzem az illatát. Sose rajongtam a kávéért, mindig teás voltam. De ha az ő hajából áradt, bolondultam érte.
- Igen, ez igaz - bólintottam. - Vagy óra volt, vagy küldetés, vagy Tia loholt a nyomomban, nehogy megigyak valakit. És ha ő nem is, akkor is ott volt Tao. Egyébként most is tervez valamit.
A fejemmel a ház felé intettem, majd a hatás kedvéért még közelebb hajoltam Larához és lehallkítottam a hangom.
- Ha azt hiszi nem figyeljük, akkor úgy néz rád mint ragadozó a prédájára. Észre vetted?
Fogalmam se volt mit tervez, de az beszédes volt, hogy tőlem is titkolja. Biztos voltam, hogy nem ártani akar Larának, mert ő is nagyon kedveli. igazság szerint az egész család nagyon kedveli.
- Akármit is szeretne, először akartam, hogy legyünk egy kicsit kettesben. Az utóbbi...nem is tudom, fél év?
Elgondolkodtam és arra jutottam, hogy valóban annyi telt el. Minimum annyi.
- Igen, az elmúlt fél évben mindig akkor éreztem a legjobban magam, ha kettesben voltunk. Onnantól, hogy kitaláltad a gondolataimat Svájcban otta tűznél egészen a ma estéig.
Ez a felismerés hatalmas követ gördített le a lelkemről. Nem tudtam biztosan, hogy tényleg szeretem-e Larát, vagy csak az űrt próbálja a lelkem betölteni, amit Lisa hagyott. De rá kellett jönnöm, hogy Lisa még bőven velem volt, amikor már éreztem, hogy Larában valami különlegesre leltem.

Kicsit felhúzom a szememet arra hogy Tao tervez valamit. 
~ennyire szar megfigyelő vagyok vagy csak Wang ismeri őt túl jól?
- Várj mi? Nem egyáltalán nem vettem észre. Kezdhetek félni? Amugy metaforikus elképzelni Taot predátorként
Nagyjából bízom a lányban. Annyiban biztos hogy talán nem fog kinyírni. Max szabadulósat játszatni velem valahol. Ő tuti élvezné. 
- Én is veled éreztem/érzem a legjobban magam. Kivéve amikor idegesítő vagy és életképtelennek nézel- Teszem hozzá bujkáló mosollyal. Amíg Tao a prédájának tekint addig viszont Wang viszont pont az ellenkezője. És ez ironikus tekintve hogy én még egyszer sem haltam meg küldetés közben.
Lisa búcsúzkodás nélkül hagyta itt a sulit és Wangot de attól még fogalmam sincs hogy a srác még érez e valamit iránta. Úgy tűnt hogy nagyon szeretik egymást. Egyszer mindenképp szeretnék erről beszélni vele. 
~de az tuti nem most lesz. Hacsak nem hozza szóba.
Én majdnem 100%ig biztos vagyok benne hogy már nem érzek semmit Alric iránt. De mi soha nem álltunk olyan közel mint a Wang-Lisa páros. És Tao egész jól elvan Alriccal.

Úgy tűnt nem akarja megbocsátani nekem, hogy az értékeimre vigyázni akarok.
- Hazudsz, te gaz boszorkány! - Nevettem. - Te pont azt szereted bennem, hogy ilyen idegesítő kis majom vagyok.
Átkaroltam és magamhoz húztam. Beittam a mámorító illatát.
- Ne is tagadd, Lara Blackthorn - búgtam kaján vigyorral.
Aztán elsápadtam.
"Mivan? Lara Blackthorn? Tényleg ezt mondtam?"
- Akarom mondani, Lestrange - dadogtam zavaromban. -  Igen, Lara Lestrange. Te még nem va...
"Jesszus! Ez egyre rosszabb. Mi az, hogy még nem?"
Teljesen szétestem. Csak ott dadogtam egyre vöröslő fejjel.
- Hé, ne merészelj nevetni!
A kezem mint Damoklész kardja lebegett a szája előtt készen arra, hogy rá tapadjon.

Jajj de imádom amikor így ölel meg. Spontán szitu, gyönyörű táj=tökéletes. 
- Én??? Tagadni? Dehogyis, eszembe sem jutna ilyesmi. 
Először le sem esik hogy hívott aztan a tekintetét nézve, újrajátszom magamban a mondatot.
~Blackthorn?!? Máris esküvő? Uuuuuuuu nemtudom. Nem is hangzik annyira nagyon rosszul.
Aztán azt mondja MÉG. Na itt tör ki belőlem a röhögés.
~Ez Egyre Jobb! De tényleg. Kezdem élvezni. 
-Már késő- válaszolom nevetve
Látom hogy már nyújtja a kezét a szám felé hogy befogja. Egy hirtelen és nagyon random gondolat suhan át az agyamon. Abbahagyom a nevetést és egy másfele mosoly terül el az arcomon. 
A dadogása közben kicsit távolabb kerültünk egymástól, a bal kezemet összekulcsolom a felém nyúló kezével. És közelebb lépek hozzá. Megint csak pár centi van közöttünk. Ediig nem nagyon figyel rá, de olyan illata van mintha egy fenyőerdőben sétálnék. Kellemes.
- Nemneem, ez most nem jött be-suttogom neki mosolyogva

A kezem alig indul meg, de Lara máris lecsap rá.
"Már ismeri a trükkjeimet."
Ez akár cuki is lehetne máskülönben, de most bosszantó volt, hogy keresztül húzta a számításaimat. Ráadásul ahogy az ujjait az enyémben kulcsolta és közelebb lépet, a gyomrom ugrott egy triplaszaltót.
"Ahjj, ezt később akartam. De mindegy, már ha akarnám se tudnám visszafogni magam."
Élveztem ahogy az arcomat simogatja a kifújt lélegzete. Biztosan képzelődtem, de mintha annak is Lara illata lenne.
- De igen, Lara. Ha én be akarom fogni a szádat, akkor be is fogom - válaszoltam egy pimasz kacsintással és közelebb léptem.
Az ajkai puhábbak voltak, mint vártam. Érintettem őket többször is, de sose az enyémmel. Meglepett, hogy milyen finom, milyen édes.
Nem tudnám jobban megfogalmazni, mint hogy otthon íze volt annak a csóknak. A lelkem érezte, hogy végre hazatért.
Tudtam már régóta, a lelkem mélyén, de szerettem Larát. Nem egy kellemes hazugság volt, amit felszínes hasonlóságok tápláltak. Nem egy bálvány amit imádni lehet de sose lesz a társad. Ő más volt. Ő volt az, akit eddig kerestem.
Nem mondtam semmit, nem is lehetett volna szavakba önteni, amit éreztem. Hagytam, hogy a csók beszéljen helyettem. Igyekeztem gyengéd lenni, de engedtem magamnak azért egy kis mohóságot. Annyira csodás volt vele, ki akartam élvezni minden cseppjét.
És bármilyen mohó voltam, bármilyen határozott, a fogaim nem nőttek meg. Tia jól kitanított, de éreztem, hogy ez több annál. Mintha a vámpír érezné, hogy ez kell nekem. Sőt ez mindkettőnknek kell és nem akarta elrontani.

-Azt majd meglátjuk, Wang..- suttogom majd a szemébe nézek. Ő még közelebb lép hozzám amire azonnal megjelenik bennem egy negatív gondolat.
~Nagyon remélem hogy nem táplálkozni tervez belőlem
Kicsit féltem tőle hogy meg fog harapni, de nem. Megcsókolt. Bízhattam volna ennyire benne. Minden másodpercét élveztem. Erről nem szükséges tudnia de nekem most volt az első csókom. Mostmár teljesen egyértelmű hogy szeretem őt. Bármennyire is tagadtam magamban, ő sosem csak egy szimpla barát volt. 
Miután elengedett, nemtudom mennyi ideig ácsorogtunk még csendben egymással szemben. Nem volt szülség szavakra.

Az övé volt a negyedik ajak, amire rátapadtam, de így is meglepett az érzés. Fogalmam se volt, hogy csók lehet ennyire jó. A szájára tapadva ittam be az ízét és illatát. Teljesen kiszakadtam az időből. Egy örökkévalóságig álltunk ott egymásba fonódva, mire végül bontottuk a csókot.
De a varázs nem szűnt meg. Ezernyi láthatatlan szál kötött egymáshoz minket.
Fátyolos szemekkel néztem a karjaimban tartott lányt.
- Szeretlek, Larabell Lestrange! Nem csak Laraként. Én a titkaiddal és az örökségeddel együtt is szeretlek.
Olyan jó volt végre kimondani most, hogy bizonyos voltam benne.
- És köszönöm, hogy itt vagy velem.
Talán csak a szemeim kápráztak, de az éjszaka kevésbé volt sötét és a levegő se volt bántón hideg. Olyan volt mint az első ébredés vámpírként. Amikor nem halandóként tekintettem a világra.
És akkor megértettem.
"Tiának bevésődött Darman. Érzett valami különleges vonzódást a halandó szerelmen túl. Ezt éreztem most Larából is. Ő volt az én végzetem."