48. Őszi szünet - Tia és Darman - A megbeszélés

Nem volt lehetőségem reagálni agy bármit mondani Tianak miután láttam átváltozva vagy félig átváltozva. Hiszen ha jól tudom nem teljes még rajta a vámpír “kór”.
A fejemben lévő szöveggel mentünk vissza a táborba s aludtam el. Persze már amennyire tudtam a helyzetben.
Reggel korábban kelek mint Tia, vagyis úgy látom még nem ébredt fel. Sátrat elhagyva sétára indulok. Nem igazán tudok még mindig a lánnyal beszélni. Így arra gondolok, hogy beszélek Helennel. Ha nem is erről akkor másról. Hátha segít át kattintani az agyam.
De pechemre pont Norinával ment el ha szemem nem csal meg, meg egy rakás elsőssel.
Így visszafelé indulok a sátramhoz, de menet közben észre veszek egy elég rosszul összeállított sátrat amely lassan össze dől.
Tudom, hogy az egyik elsősé a sátor.
* Gondolom nem fog megharagudni, ha rendbe teszem neki. * - jár a fejemben miközben rendbe teszem a kis sátrat.
Nem sok időm megy el rá jó negyed óra körülbelül.
Hajlékomhoz visszajutva, ajtón belépve a lányt mintha ugyan abban az alvó állapotba látnám.
Nem tudom eldönteni alszik e vagy sem, így leülök az ágya mellé a földre.
Nézek percekig csak magam elé majd elkezdem...
- Tudom, nem beszéltünk a vár óta. Igaz tegnap volt de fontos dolog.
- Az átváltózásod  teljesen meglepett. Nem mondom, hogy nem ijesztő és félelmetes, mert az.  De hazudni nem akarok neked. - itt veszek egy mély levegőt mielőtt folytatom még halkabban mint eddig és érzem valami mélyen megváltozik bennem a kimondott szavak miatt, után.
- Szeretlek téged, és ezen nem változtat semmi sem. - ejtem ki a szavakat melyek engem is meglepnek hogy képes voltam ezt kimondani
- Bár nem tudom, hogy én magam elég vagyok e számodra vagy ebbe is csődöt mondok mint bármi másba melybe bele kezdtem eddig fiatal korom ellenére.
- Nem tudom, hogy hallasz e de köszönöm hogy meghallgattál. - fejezem be ezzel a mondandóm és elkezdek felállni a földről

Este szinte kerültem Darmant. Ahogy visszértünk a táborba, elindultam kicsit sétálni, és mire visszaértem a fiú már aludt. Nem igazán tudom, hogy mégis most mit kéne mondanom, vagy hogy hogyan tovább. hiszen a várban nem is volt ideje reagálni. A csókja meglepett és iszonyat jólesett, egészen addig, míg a vámpír énem meg nem mutatkozott. Ott akkor jó ötletnek tűnt megmutatkoznom telje valómban, de most nem tudom, nem e idegenítettem el végleg magam mellől a fiút. 

Az éjszaka álmatlanul megy el mellettem, és amikor hallom reggel a fiút mozgolódni, nem is tudom, mi lenne a jobb. Valahogy nem érzem késznek magam. És a fiú szó nélkül kimegy a sátorból. 

*Na szép. Most akkor mi van? Fél? Menekül? Undorodik tőlem? * -kergetik egymást fejemben a gondolatok. 

Aztán nemsoká a fiú visszatér, odaül mellém, és amit mond, azzal könnyeket csal a szemembe.

*Szeret* - ujjong fel bennem az érzés, aztán érzem, hogy a fiú felállni és menni készül. 

*Nem engedhetem el így* - rémlik fel bennem a gondolat, és megfordulva lágyan a keze után nyúlok, és visszahúzom magam mellé. 

- Tudnod kell, hogy amit mondtál az nagyon jólesik nekem. - kezdek beszélni összefonódó kezeikre nézve. 

- De van valami, amit mindenképpen tudnod kell, mielőtt bármi is történik. Én vámpír vagyok. Igaz, még nem a szó teljes értelmében, de ez csak idő kérdése. A vámpírok pedig kissé máshogy működnek.  

- Nos, talán hallottad már párszor azt a szót, hogy társ. A varázslók, és a muglik számára a társ szó azt a személyt jelenti, aki velük él éppen. A vámpírok számára a társ szó teljesen mást jelent. 
A vámpíroknak, csakúgy mint a vérfarkasoknak csupán egyetlen lehetőségük van a szerelemben. Nagyon ritka hogy egy vámpír fiatalon megtalálja a társát. 

- A vámpír bennem mégis felismert téged társául. Ha megtörténik közöttük a kötés, bármit teszel, bárhová mész, ha velem vagy és ha eldobsz, nekem akkor is te maradsz a egyetlen társ az életemben. 

- Csak egy példa, hogy jobban megértsd. Az apám, Vlad 200 éves is elmúlt, amikor megtalálta a társát. Amikor a lány meghalt közel 300 évig gyászolta őt. Aztán találkozott az anyámmal. Anyám szinte kísértetiesen hasonlított a társára, és a vércsoportjuk is megegyezett. Vlad ezért választotta őt. Amikor anyám is meghalt, Vlad is kis híján belehalt. Hónapokig nem evett, teljesen elgyengült. Csaknem egy évtizedre volt szüksége, hogy talpra álljon, de szinte kizárt hogy valaha is új társat találjon magának. 

- Szóval ebben a dologban nem fogsz csődöt mondani. - mosolyodok el még mindig lehajtott fejjel, majd kissé félve a fiúra nézek. 

Várom a reakcióját mindarra amit mondtam, és csak remélni tudom, hogy nem riasztottam el végleg. De nem kockáztathatok. Még annyira fiatal, hogy hozzákösse az életét valakihez, és én is rettenetesen fiatal vagyok ehhez.  Ha nem akar engem így, akkor annak még most ki kell derülnie, mert ha kialakul a kötés, már késő lesz.

Már éppen léptem volna egyet amikor megfogja a kezemet és vissza tart.  Nem csak tart hanem maga mellé húz.
Így ennek megfelelően le huppanok az ágyra melléje. S végighallgatom mindazt amit mond.
Szólni nem merek közbe hiszen érzem súlya van mindannak amit mond. Plusz félek ha megszakítom sosem kerül olyan lelki állapotba, hogy újfent ennyire megnyíljon számomra.
Így mikor befejezi, percekig csak hallgatok. Átgondolva mélyen mit is hallatom.
Szavak helyet inkább föléje hajolok s megcsókolom. Ezzel tudtára adva, hogy szeretem őt s őt választom.  Hiszen ilyen a szerelem....
- Szeretnék a társad lenni míg szívem dobog. - felelem számára ha a csók nem is tette egyértelművé a dolgot.
- Jössz sétálni a városba? - kérdezem és közbe felhúzom őt az ágyon ezzel jelezve hogy én indulok kis levegőzésre....

Amikor befejezem amit mondani akartam hosszú percekig néma csend lesz a sátorban.

Nem igazán tudom hogy mit is gondoljak. A gondolataim a kétségbeesés és a remény közt ingadoznak.

*Miért nem mozdul? Nem mond semmit? Ha megijedt volna már lelépett volna, nem? Te hülye, csak lezsibbasztottad. Miért kellett ennyit pofáznod? *

Aztán egyszercsak közelebb hajol, és megcsókol. Gyors, nem elmélyült csók volt ez. Az átváltozást nem is indítja be, de a pulzusomat jelentősen. És azt a pírt is, amit érzek arcomon megjelenni. 

Aztán a csók félbeszakad és Darman egy mondatot mond, amit elsőre nem is értek, vagy csak nem merem elhinni amit mondott. 

" Szeretnék a társad lenni, míg szívem dobog. " - égnek bele végül a szavak a tudatomba, és tudom, ez az a pillanat, amit ha 1000 évig vagy tovább élek is soha nem fogok elfeledni. 

Érzem a húzást a karomon, némán állok fel, és engedek a szelíd húzásnak. 

- "Bárhová..." - suttogom, de tudom Darman hallja.

Szép játék és már vártam eme kijelentést a két karaktertől.

Maguk a karakterek 3-3 pontot kapnak