08. Tanárok keresése

Ahogy Darman megjósolta, valóban ott voltak a seprűk, mire odaértünk. Így felpattantva az egyikre máris a birtok határa felé vettem az irányt remélve, hogy a többiek követnek.
A nagykaput elhagyva a faluba vezető úton leszállok, intve a többieknek, hogy kövessenek.
-Szerintem kezdjük innen a keresést, de ne menjen senki egyedül, és maradjunk látótávolságban. Bárki lát valami furcsát, jelezzen.

Magamba megköszöntem a tanárnak, hogy ilyen gyorsan segített nekünk ezekkel a seprűkkel. Mivel nem megy még olyan precízen a seprű iráynítása így kissé lemaradva a többiektől követem őket. Mire sikerül megállnom ott ahol a többieknek is már szinte bevettékl magukat a susnyásba.
Mivel észre se vették, hogy lemaradtam s ahogy láttam mindenki egy oldal irányába indult el, én direkt a másik oldalba indulok. 
Nem igazán tudom, milyen nyomot kellene találnunk. 2 tanárt összesve, vagy vért és holtetseket esetleg egy dulakodás nyomait .... túl sok az ismeretlen. Így arra jutok, hogy valami nem megszokottat keresek. De figyelek arra, hogy ne nagyon tűnjek el messzire és a pálcát a kezembe tartva indulok el a susnyásba.

Valóban ott voltak azok a seprűk, amiket Darman kért Mullett professzortól. Valahogy félve ültem fel a seprűre, és kicsit lassabban, de követem a többieket. 
- Remélem lesz valami nyomunk. - mondom, amikor leszállok.

Látva, hogy Helen kissé bizonytalanul kezeli a seprűt, mögötte haladok, hogy ha bármi történne, idejében segíteni tudjak neki. Igaz, hosszú volt az út, de mindenki zökkenőmentesen földet ér. 
Boldogan veszem tudomásul, hogy az út során semmi olyan nem történt Helennel, hogy közbe kellett volna lépnem.
- Pontosan mit is tudunk, Tia? - kérdezem az évfolyamtársamat.

Szerettem mindig is repülni, valahogy felszabadított. Magamhoz vette a seprűt, és a többiek felé emelkedtem, hátha látok valami érdekeset. A sort Tia és Andy vezette, és zárta, vigyázva a két másodévesre. Fentről nézve igyekeztem a környéket pásztázni a nyomok után, de semmit nem láttam. Amikor szálltam volna le, valamit mintha a szemem sarkába valami szemet szúrt. 
- Asszem láttam valamit. - mondom, és mutatok abba az irányba, ahol láttam valamit.

Ahogy leszállunk ellenőrzöm a kis társaságot. Megnyugodva látom, hogy mindenki rendben megérkezett.
- Nos, annyit tudunk hogy 8 óra körül indultak el a faluból a suli irányába. Hogy mivel jöttek, azt csak gyanítani lehet. Valószínűleg nem seprűt használtak. Mivel most érkeztek és sok lehetett a cuccuk, gyalog messze lett volna. Én szekérre szavazok, ha engem kérdeztek. De nem mondom biztosra. Viszont ezek itt, mutatok a fűre, keréknyomok.

Hallom ahogy Andrey kérdezi Tiatól, hogy mit tud információ gyanánt. A hallottakon elgondolkozom én is.  Mivel most akartak beköltözni a sulia, így elég sok cuccuk lehetet amihez csak egy szekér kellhet.
Akkor szekérhagyta nyomokat kell keresnünk szűröm le magamba mire Tia megszólal, hogy nyomokat látott a fűben. Ami aggodalomra ad jogot. 
- *Miért lennének keréknyomok a fűben amikor az úton kellett haladniuk?* 
- Gondolom mondanom sem kell, de a pálcát készítsétek a kezetekbe a biztonság kedvéért -káltom át a többieknek at út másik oldalára. S ahogy vissza fordulok szemem sarkából észre veszek  pár letört gallyat és kitaposott füvet ott ahol még nem jártam.

Örültem annak, hogy végre földet értem, és vártam a fejleményeket.
- Igazatok lehet. - válaszolok, amikor James is mondta, hogy látott valamit. - Nem lehet, hogy ott lehet a szekér, amit James esetleg látni vélt? 
A biztonság kedvéért én is elő veszem a pálcámat, és elindulok előre felé, hogy ne maradjak le.

Egy percet sem habozva, szó nélkül megindulok kivont pálcával, amerre James mutatott. Nem is tudom pontosan merre, csak az ösztöneimre hagyatkozok.
*Egy elveszett szekér, fűben hagyott keréknyomok... Ez csak egy valamit jelenthet: megtámadták őket...*

Kivonom én is a pálcámat, és lassan indulok előre én is. 
- Nagy valószínűséggel megtámadhatták őket, ha esetleg szekérrel érkeztek. Valaki nem akarta, hogy az iskolába érjenek, de ezt gondolom mindegyikünk tudja. Esetleg vagy valami útonállók, de leginkább az Alfákra. 
Lassan odaérek arra a helyre, amit láttam, és a felborult szekér feküdt ott, és dulakodásra utaló nyomok voltak körülötte. 
- Hmm. Ez érdekes.

Elindulok én is a nyomokat követve, de a többiektől mégis lemaradva, mert valami nagyon rossz érzés kerít hatalmába. Érzek valamit, ami nagyon ismerős, de egyszerűen nem tudom hová tenni. Ahogy közelebb érek a szekérhez az érzés is erősödik. Aztán megcsap egy erős illat. Felkapom a fejem és ránézek a szekérre. Igen ott van, de valami furcsa van benne. Nagyon gyanúsan oldalvást fekszik, egyik kereke mélyen be van ülve a talajba, és a korhadt fán látszik, ez bizony nem az elmúlt órákban került ide, és egy hevenyészett csillámlást is látok körülötte. Egy nem jól sikerült álcázó bűbáj nyomait. 
- Várjatok! Senki ne érjen hozzá! - kiáltom, és körbenézek. 
- Ti is érzitek ezt a fokhagyma szagot? - kérdezem, aztán szemem behunyva és a szaglásomra támaszkodva nekiállok megkeresni a forrást. A szekér felől jön. Pár lépés után meg is találok egy nagy fokhagymafüzért heverni a fűben. 
- Nézzétek! - mutatom a többieknek...
- Gyenge varázslat, fokhagymafüzér... - Van ötletetek?

Amikor meghallom, hogy a többiek találtak egy szekérroncsot azonnal otthagyom azt a részt amit az előbb vizsgáltam. De megjegyzem a látottakat.  Sietve átrohanok a másik oldalra.
Ahogy közeledek a szekérhez ez így túl egyszerűnek tűnik. Amikor a szekér mellé érek észrevezsem azokat a jeleket amiket Tia is észre vett. Ez a szekér már évek óta itt lehet. 
- Hogy mondtad Tia? Fokhagyma? Azt mondod vámpírvadászok? - kérdezem a láyntól amikor meghallom a kérdését.
- De miért támadnák meg vámpírvadászok a tanárokat, hiszen ők nem vámpírok. - folytatom a gondolatomat. - Ja egyébként az út másik oldalán találtam nyomokat amik azt mutathatják, hogy egy rajtaütőcsapat várt ott. A kettőnek köze van egymáshoz. - fejezem be.

- Fokhagyma? Akkor azért érzem én is azt az erős illatot. Gondoljátok, hogy az új tanárok esetleg tudták, hogy kik közé jönnek? Mármint rád, meg apádra gondolok, Tia. De amint elnézem, nem kifejezetten hat meg ez az egész fokhagyma dolog. Vagy tévedek? Vámpírvadász lenne inkább a két új tanár, vagy mint ahogy Darman mondta? - kérdezem a lányt, majd Darmanhoz fordulok. - Milyen nyomokat találtál? 
Nézem a környéket, valahogy rossz érzés fog el. Nem tetszik, hogy ennyire csönd van a környéken.
- Feltűnt nektek, hogy egy madár se csiripel, és baromi csöndes az egész környék?

Átgondolom, amit a többiektől hallottam.
- Valahogy az a sejtésem, hogy éppen védekeztek. Másképpen nem lett volna a foghagymafüzér a szekér közelében - jelentem ki Helen kérdésére, majd folytatom. - Elég elhagyatott a környék és ahogyan Darman mondta, a nyomokat, amiket ő talált, egy csapat hagyhatta ott, akik megtámadhatták a tanárokat.
Végig pásztázom a területet a szememmel és szó szerint harapni lehet a csöndet. Vészjóslóan néma.
- Én is érzem, Helen - nézek a lányra és óvatosan megfogom a karját. - Szokatlan ez a bizarr nyugodtság. Jó lesz vigyázni... Elő a pálcákkal.

- Fokhagyma fűzér? Lehet, féltek attól, hogy vámpírok támadják meg őket már az út során, tudván, hogy az iskolában vannak vámpírok. - tippelek. Ekkor egy reccsenést hallok onnan, ahonnan Darman jött, megfordulok, és mintha mozogna valami. - Locomotor Mortis

Még mindig a fokhagymán gondolkodom. Azért ez sokat elárul számomra. Például azt, hogy aki ezt elhagyta, annak semmi köze a vámpírokhoz. És hozzám sem nagyon. Különben tudná, hogy a vámpíroknak semmi bajuk a fokhagymával, sőt Vladnak például egyik kedvenc étele a fokhagymás hús. Szóval ezt valószínűleg a két tanár hagyhatta el. *Vámpírok támadhattak rájuk? De kik, és miért?*
James hangja ébreszt fel gondolataimból, ahogy a lábbilincselő átkot kiszórja.
Elindulok amerre egy kis puffanást hallok. Előbb érek oda mint a többiek, és amikor meglátom mit lőtt James, elkezdek kacagni.
Lehajolva felemelem a kis bundás jószágot, aki a félelemtől remeg a kezemben. A nevetéstől könnyező szemmel mutatom fel az állatot a többieknek.
- James! Fogtál egy nyuszit! - aztán el is múlik a jó kedvem, ahogy meghallom az állat szapora szívverését, és egy hang megszólal bennem. - Vér!
- Rémülten ejtem le az állatot. * Képtelen vagyok rá. Nem tudnám kiszívni a vérét, és senkiét. Én... Erre képtelen vagyok.*- hasít belém a gondolat, aminek hatására sarkon fordulok, és futni kezdek a dombok felé.
Egyenesen egy kis barlang felé futok, és hallom hogy valaki van bennt.
Megállok és megfordulok. Túl messzire szaladtam. Pálcámmal próbálok kis szikrákat szórni a levegőbe, hátha meglátják a többiek merre is vagyok, de nagyon tűz a nap, szinte kizárt hogy felfigyelnek rá, hanggal pedig nem hívjatom fel magamra a barlangban lévők figyelmét. Elbújok egy kis szikla mögött, és koncentrálni kezdek.
Még sosem próbáltam ilyen szinten az elmemágiámat. Persze tudom hogy valaha képes voltam rá. Amíg ... Megborzongok az emlék hatására. *Meg tudod csinálni. Evandrus lezárta az elmédet, azóta sokat gyakoroltál. Képes vagy a legilimenciát és az okklumenciát is kiváló módon használni. *Na tessék már magamban beszélek* -aztán lecsendesítem az elmém és próbálok arra az érzésre koncentrálni amit Perselussal tanultam. Egy üzenetet próbálok küldeni Darman felé, hogy jöjjenek a sziklákhoz. Hogy az üzenet végül célba ért e, nem is tudom, de ekkor egy sikolyt hallok a barlangból és tudom, cselekednem kell. Csak remélni tudom, hogy Darman hallott engem, vagy csak utánam futottak, vagy bármi, de minél előbb itt lesznek.
Lassan a barlanghoz megyek, majd óvatosan az árnyékba húzódva belépek. 4 embert látok. Kettő meg van kötözve, valószínűleg a tanárok. Két fiatal férfi pedig közelít feléjük.
*Vámpírok. *- ismerem fel őket. *Ráadásul a mieink.
A két férfi hirtelen megáll és felém fordul. Naná hogy megéreztek, úgy dübörög a szívem talán még Vlad is hallja.
- Nocsak, még egy vacsi. - néz rá az egyik a másikra. Lassan jövök elő az árnyékból. Már mindegy úgyis lebuktam alapon. Aztán legnagyobb meglepetésemre Daviddel találom szemben magam.
- David! Mi a csodát csináltok itt! Miért raboltátok el a tanárokat! Hiszen mi csak hajlandó áldozatokból táplálkozunk!- nézek rájuk kikerekedett szemekkel.
Hangos, gúnyos nevetést kapok válaszul és most már semmi nem értek.
- Tia! - ugyanmár. Ezt te sem hiszed el, ugye? A vámpírok a varázsvilág egyik legsötétebb teremtményei. Rosszabbak minden fenevadnál, mert tudatosan gyilkolnak, pusztán a vérért. Persze, nem kötelező megölni az áldozatot, de melyik vámpír tudna ellenállni az utolsó, a legfinomabb, legzamatosabb cseppeknek, amikor kihúny az élet a testből. A szív utolsó dobbanásával jön elő a legfinomabb csemege.
Érzem ahogy minden mondatával jobban háborog a gyomrom. - De apám...
-Apád? Vlad? A vámpírok fejedelme? Aki mégcsak nem is a vérért, hanem puszta kedvtelésből öl? Ébredj fel , hercegnő! Apád hazudott neked. Mert tudta, nem akarsz élőből inni. Mit gondolsz miért tette be azokat a gyerekeket az iskolába? A szüleiket már rég megölték a vámpírok. Vlad meg miután az anyádat megölte, megbolondult. Elhatározta, hogy leszoktatja a klánt a vadászatról. Összeszedte az árván maradt kölyköket és a kastélyba költöztette őket. Mindegyik kapott egy egy vámpír-családot. A legtöbben azt is gondolják, hogy a családjuk donor családként él a vámpírokkal. És önként adják a vérüket, nekik ez már természetes.
- Hazudsz! Az anyám szülés közben halt meg! Az apám meg elment mert megszakadt a szíve!
- Az igazságot akarod, hercegnő? Megkapod! És miután tudom hogy képes vagy a legilimenciára, megmutatom neked. Úgy tudni fogod, hogy nem hazudok. Apád mellett voltam és vagyok már többszáz éve. Mindent tudok róla.
Belenézek David szemébe és könnyedén lépek az elméjébe. Látom apám évszázadokkal ezelőtti öldöklését, a karóba huzatásokat, ahogy élvezte ezek látványát és ennél sokkal többet. Aztán látom, a saját születésemet. Az anyám gyönyörű volt. És látom ahogy Vlad azt mondja neki, már nincs többé szüksége rá. Aztán megöli. Majd látom ahogy szinte odavag nagyapám kezébe. És azt mondja neki hogy ne bánjon velem kesztyűs kézzel. Hogy kemény büntetésekkel tanítsanak meg a lehető legsötétebb mágiára. Hogy mire felnővök én lehessek az egyetlen , aki egyformán lesz hatalmas varázsló és vámpír is. Rengeteg pénzt adott nekik ezért.
Aztán véget ér az emlékek sora és én teljesen összezavarodva csúszok le a barlang kövére. - Az egész életem egy rohadt hazugság? - kérdezem.
David halkan bólint.
-Sajnálom. Próbáltam apádat jobb belátásra bírni, de nem sikerült. Azonnal vérengzésben kezdett. De ez végül nem várt eredményt is hozott. Úgy érzem apád lassan magára talál, és visszatér régi önmaga.
Kívülről halk reccenés hallatszik, alighanem a többiek értek ide. Fel sem tűnik ahogy David és a társa a tanárokat otthagyva elsuhanó, hogy elkerülje a találkozást.
Remegve, sírva fekszem a földön, és furcsa módon a két megkötözött fogoly néz rám szánakozva. * Nem leszek vámpír. Soha. Inkább meghalok. Csak van valami megoldás erre. Meg kell keresnem Evandrust. Egyszer már ígéretet tett hogy segít nekem. Megtette. Nem hazudik. Soha. És bármit megadok neki, ha sikerül kiölni belőlem a vámpírt*- határozott el magamban.
Aztán hallom a többieket belépni a barlangba.

Már csak arra leszek figyelmes, hogy James egy átkot lő, arra ahonnan jövök, s hallok mellé egy puffanást is. Ami jelzi, hogy eltalálta azt, akit, vagy ami a hangot kiadva.
Pálcát kézben tartva indulok meg Tia után a hang irányába és túlságosan megnyugszom miután kiderült, hogy egy nyulat sikerült elkapnia Jamesnek.
- Tartsuk meg, biztos jó kis pörkölt lesz előle, ha vissza visszük a küldetés végén. Akár tort is ülhetünk belőle… - felelem nevetve. De szinte azonnal lehervad, a mosolyom amint meglátom, hogy a nyúl zuhan a föld felé és mire le ér Tia már el is tűnt. Az útját is az mutatja, hogy a fák levele és a cserje még mozog. Még utána kiálltani sem volt időm.
- Mi történt? – kérdezem a többieket értetlenkedve – Ne hagyjuk magára, - kiáltom, a többiek után miközben én már a cserjésben loholok és remélem, a jó irányba futok.
Ahogy átugrok egy földből kiálló gyökeret megállok egy pillanatra. S felnézek az égre, mert mintha egy pillanatra is, de láttam volna valamit. De a nap miatt hiába is nézem nem látok semmit, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy láttam valamit.
Így arrafelé veszem az irányt, s rohanni kezdek.
* Csak ne essen baja! * - gondolom magamba
* A franc esne belém, amiért ilyen gyenge vagyok és képtelen arra, hogy használjam a bennem lévő erőt. * - szidom magam
* Mutatkozz meg és segíts meg, ad kölcsön az erőt és én megzabolázom azt! * - szinte üvöltöm, magamba
De szerencsére a válasz sem marad el * - Itt van, tessék egy kisebb töredéke a valódi erődnek. Lássuk, mit tudsz kezdeni vele. Mutasd meg, hogy érdemes van rá, hogy használj! *
Egy melegség önti el testemet váratlanul, aminek hatására fel is bukok de megsem érzem azt. Majd felpattanva száguldani kezdek. Minden erőt a lábamba koncentrálok, hogy gyorsabb legyek, mint eddig bármikor.
Lassan kibontakozik előttem egy barlang, s abban a pillanatban, ahogy meglátom a bejáratott látok 2 személyt kijönni rajta és villámgyorsan eltűnni. Még az irányt is meg tudom mondani, de követni már képtelen, lennék őket. De biztos vagyok benne, hogy nem emberek voltak. Ők nem képesek ilyen mozgásra. Elönt egy érzés, amikor a barlangra nézek, mintha Tia hangját hallanám bentről, hogy „H itt vagyok”
Szinte berobbanok a barlangba, és remélem, hogy a többiek tudnák követni engem bár sejtem, hogy jóval lemaradtak mögöttem.
Ahogy meglátom Tia a földön sírva minden koncentrációm füsté lesz, ami végzetes számomra s az erő, amit kordába tartottam eltűnik, és én nem tudok megállt parancsolni magamnak így elesek és végig gurulok a bejárattól majdnem a barlang közepéig.
* A k*rva életbe * szidom magamat jó keményen.
A ruha rajtam főleg a karomon és a térdemen szétszakadt a kis kövek miatt és több kisebb sebből vérzek, de sikerül felállnom és oldal ránézve látom, hogy 2 személy megkötözve egymással, háttal ülnek. Gondolom ők a tanárok.
- Lumos – s elsőnek fényt csinálva jobban körülnézek, majd odafutok a tanárokhoz és kiszabadítom őket a kötél fogságából és azonnal ugrok is Tiahoz.
- Mi történt? – kérdezem tőle miközben magamhoz szorítom őt.

Arra leszek figyelmes, hogy James egy lábbilincselőn átkot lőn ki az egyik bokorba, majd Tia felkiált, hogy az csak egy nyúl.
- James, a nyúlfogó. De igazad van, Darman, tartsuk meg, és együk meg majd valamikor. - nevetek fel, de amilyen hamar felnevettem, olyan hamar el is komorodtam: Tia eltűnt. - A francba, hova mehetett ez a lány, mi kapta el? Darman, várj! - kiáltok a srác után, aki hirtelen sebességgel elrohant Tia után. Felnézek az ég felé, és mintha valami megcsillant volna, de letudom annak, hogy a nap szórakozik velem, de akkor is valahogy rossz érzés fog el, nem másért, mint hogy a lánynak baja esik, és abba Darman belehalna, így követem a társaságot. Megpróbálom az évfolyamtársamat követni, akit szem elől tévesztek pár méter után majd megint felbukkan: az tuti, hogy jó képessége van neki. Próbálok nem orra esni, figyelni a lábaim elé, és közben Darman követni.
- Darman, várj! - szólok utána, de meg se hallja valószínűleg. Elég nagy lemaradással, és beérek egy barlanghoz, ahova mintha láttam volna belépni évfolyamtársamat, így belépek én is. Előhúzom a pálcámat, és egy halk Lumost mormogok el, és óvatosan indulok el befele. Időközben magam mögé is figyelek, jön-e mögöttem akár barát, akár ellenség, de szerencsére nem, de a szívveésemet még én is hallottam: nem tudtam, hogy az izgatottságtól, vagy csak a futástól. A barlang mélyén ott volt Tia is és Darman is. A srác magához szorította a lányt, aki zokogott.
- Merlin szakállálra, Tia, mi a baj? - kérdezem.

Ahogy Tia felmutatja a nyulat, amit Jamest "lőtt", jókedve átragad rám is.
- Legalább megvan a vacsoránk! - nevetek fel.
Éppen szólni szerettem volna hozzá, de a lány villámgyorsan megfordul és rohanni kezd. Darman ezt észrevéve, utánairamodik.
- Várj - kiáltok utána kicsit hangosabban, mint Helen, de már nem hallja a fiú.
Egy kósza pillantást vetek az égre, ahol apró kis villanásokat látok.
Gondolkozni sincs időm, amikor az elsős lány is utánuk ered.
- Az istenit - csúszik ki a számon félhangosan.
Nem hagyhatom, hogy bármi baj történjen a lányokkal, így rohanni kezdek utánuk mögöttük én is, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok.
*Csak egyiküknek se essen baja, míg oda nem érek* - mantrázom magamban, remélem, hogy az Ég is meghallgat. 
Ami meg az elsős fiút illeti: bármennyire is nézeteltéréseink voltak az előző félévben, muszáj félre kell tennem az ellenszenvemet, hogy kinyomozhassuk ezt az ügyet.
Az elsős lányt kissé lemaradva követem és egy barlanghoz érek. Egy kis pislákoló fényt látok meg és megérzem, hogy Helen az. Ugyanúgy teszek, mint ő, a pálcám fényénél egyre beljebb haladok. Hosszú percekig csak megyek, de sehol senki, majd egyszer csak meglátom a lányt. Közelebb megyek hozzá, miközben fürkészem a környezetet. A sziklaüreg mélyén észreveszem Tiát, Darman ölelésében.
A vámpírlány sírása betölti az egész teret. Nem vagyok egy ijedős típus: az évek alatt szert tettem arra a képességre, hogy ha olyan a helyzet, egyáltalán ne mutassak érzelmet, ha valami elborzaszt. A zokogás hangjának hatására emlékek törnek fel bennem. Végigpörögnek előttem a lánnyal eltöltött éveim, közös pillanataink képei...
*Tia... Igen jól ismerlek, de így még soha nem láttalak...* - szorul el a torkommal együtt a szívem is, és annyira letaglóz a látvány, hogy nem vagyok képes még mozdulni se. Úgy állok, mintha csak egy kőszobor lennék. Hosszas némaságomat megelégelve, megkeményítem magam és csöndesen, de éppen még halhatóan megkérdezem:
- Mi történt, Tia?

Örültem neki, hogy sikerült valakit elkapnom, aminek megörültem, de akkor döbbenet ült az arcomra a nyúl láttán, ami Tia kezébe volt. Láttam átvillanni Tia arcán a gondolatot, hogy rá akarná vetni magát, és gondolatban reménykedtem, hogy nem teszi meg ezt a lépést. *Remélem van benned annyi erő, Tia, hogy ezt nem teszed meg.* A többiek poénkodtak azon, hogy vacsorának való meglesz.
- Az biztos, majd osztozkodunk. - mondom a többiek felé fordulva, amikor Darman elfutott mellettem. Visszanéztem Tia felé, aki köddé vált, majd az első kettőt követte Helen is, és Andy is, így én is a nyomukba eredtem. - A francba!
Igyekszem a többiekkel tartani a lépést, és szerencsémre sikerült. Lennt, ameddig a többiek a zokogó Tiával foglalkoztak, addig odaléptem a két tanárhoz.
- Tia, ugye nem bántottad őket? - kérdezem a lánytól. A két tanár eléggé rossz állapotban van, mind a kettő fal fehér. Leguggolok hozzájuk, és felemelek a fejüket, harapásnyomokat keresve: mind a kettő nyakán ott volt. - Srácok, nézzétek. Ezt a két tanárt kiszívták, és amint elnézem, nem is kicsit. Mi történt itt?

Lassan elapadnak könnyeim. Hallom ahogy a többiek aggódnak értem.
-Hazudott nekem. Mindvégig hazudott. - Csak ennyit mondok. - Az az álnok kígyó. A saját apám eladott a nagyszüleimnek. - kacagok fel keserűen. -Értitek? Megölte az anyámat és eladott kiképezni. Azért kaptak pénzt hogy kínozzanak és sötét varázslót neveljenek belőlem. Hogy hatalmas vámpír lehessek. - mondom még mindig hisztérikusan nevetve. - Tudjátok mi a poén? Az hogy az összes kibaszott pénz az enyém lett.
- Nem leszek vámpír. Én erre képtelen vagyok,- intek a tanárok felé.- Inkább meghalok.-
Aztán megrázom magam. És mintha egy álomból ébrednék a közöny álarcát húzom magamra. Mélyen elrejtem érzéseimet az okklumencia falaim mögé, és mint ha mi sem történt volna, felállok.
- Jól vannak? - kérdezem a tanároktól? Elnézést kérek a klán nevében az Önöket ért támadásért, amelynek jelenleg én is tagja vagyok. Ezúton megígérhetem Önöknek, hogy bőséges kárpótlást nyujtok a sérelmükért. Kezdve azzal hogy ezt a vérpótló bájitalt elfogadják tőlem. Tudom nem én vagyok az az ember, akiben ezek után megbíznak, és ezt nem is várhatom el, de azt hiszem ezek a diákok mind bizonyíthatják hogy értek a bájitalokhoz.- És hogy bizonyítsam szándékaimat 3 egyforma fiolát veszek elő. Kérem őket válasszák ki bármelyiket maguknak, a harmadikat pedig velük együtt én hajtom fel.
- És most gyertek srácok, kísérjük el a tanárokat a kastélyba, hogy le tudjanak pihenni. - kérem a többieket.
-James! Azt a nyuszit meg vagy hozd, vagy engedd el. - vigyorgok a srácra.
Aztán elindulok kifelé a barlangból.

Próbálom megvigasztalni Tai-t.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy nem tudja magába tartani és kitör belőle minden. Meglepődve hallgatom őt majd.
- Az a szemét .... - harapom el a mondandóm végét. - Ilyen álnok nem lehet a saját vérével... - folytatnám még de Tia hisztérikus viselkedése belém fagyasztja a szót. Amikor nem hagyja abba, odalépek elé és már vágnám, pofán, hogy térjen magához amikor meglátok valamit a szemében és inkább megölelem őt. Majd kibontakozik ölelésemből és odalép a 2 tanárhoz akikről én teljesen megfeledkeztem.
*Akkor az a 2 személy vámpír volt akiket láttam kijönni * - gondolom végig magamba.
Amíg Tia a két tanárral beszél én körülnézek a barlangba hátha találok valamit. S sikerül is felfedeznem a tanárok pálcáját. 
- Elnézést, ez gondolom az önöké - mondom miközben nyújtom át a pálcákat.
Ahogy megszólal Tia, hogy induljunk vissza nem ellenkezek és elkezdem követni őt.Mellé lépve közelebb hajolok hozzá.
- Bántottak? - kérdezem tőle - Később akarsz róla beszélni? - teszem még hozzá

- Őszintén szólva, valahogy sejtettem, hogy Vladdal probléma van, de hogy ennyire? - kérdezek vissza a többiek fele, amikor Tia a sírásából kirázva magát, mintha 180 fokot változott volna, teljesen máshogy viselkedik, ami miatt én felhúzom az egyik szemöldökömet. A lány felől mintha elég erős dühöt érzek az apja hazugságai miatt. - És mit fogsz tenni, Tia? Igaz, vissza kéne vinni a tanárokat. De van még egy ötletem: Darmannak, Jamesnek és Andynek el kellene megnéznie azokat a nyomokat, amit Darman talált, hátha van valami hasznos nyom, vagy rosszul gondolom? 
Amikor a lány valamiféle lötyit ad a tanároknak, láthatólag valamivel jobban vannak, amitől remélem, hogy velünk tudnak jönni. Ekkor támad egy ötletem:
- Darman. Nem tudod idehívni a szalamandrádat, és üzenetet küldeni a tanároknak, hogy valamelyikőjük jöjjön segíteni? - vetem fel az ötletet, miközben visszaadja a pálcáikat.

Nagyon felzaklat, amit megtudtam Tiától az apjáról. Alig bírok megszólalni hangosan.
*A rohadék* - gondolom magamban és a pálcát nem tartó kezem ökölbe szorul a lányt látva. Ahogy meglátom, ahogyan Darman megöleli, továbbra is némán állok. Mikor a fiú távozik, szólni akarok, de meglep az évfolyamtársam hangulatának változása. Miután átadja a fiolákat a tanároknak, végre megtalálom a hangom:
- Mindannyian melletted vagyunk, Tia. Ahogyan korábban, most is a segítségedre leszünk. Bármiben, bármikor - ránézek, hogy lássa, komolyan gondolom.
- Igen, igazad van. A legjobb megoldás, hogy ha tudnak egy kicsit pihenni - utalok a lány azon mondatára, hogy kísérjük fel a tanárokat a kastélyba. 
Miközben Darman visszaadja a pálcáikat a tanároknak, alaposan átgondolom, amit Helen javasol a nyomkövetéssel kapcsolatban.
- Ez nem is rossz ötlet, Helen - mondom az elsős lánynak. - Várjuk meg, míg Darman szalamandrája szól a professzorok egyikének vagy többnek, ha tud. Addig ne menjen senki sehova. A barlang közelében biztonságban vagyunk, míg megérkezik valamelyik prof. Tia, nem szeretnél inkább te is lepihenni? - kérdezem. - Mi elvégezzük a nyomozás többi részét a fiúkkal - nézek James-re és Darmanra. - Helen is veled mehetne - vetem fel és a lányokra nézek.
*Bármennyire is tehetségesek vagytok, most jobbnak látom, ha a Kastélyban maradtok. Csak védeni szeretnélek Benneteket, hogy ne essen bajotok. * - gondolom magamban és remélem, hogy Tia tud olvasni a gondolataim között, és Helen látja rajtam, mit gondolok.

Kicsit meglepődök Tia viselkedésén: sose láttam még ilyennek. De nem csodálkozom azon, hogy az apja "eladta" a saját nagyapjának, mint egy darab koloncot. Nem tudom eldönteni, hogy Darman ölelése csak javít vagy ront a helyzeten, de látszólag az utóbbi. 
- Megértelek, Tia, ha ezután nem szeretnéd ezt az életet élni, azok urát, amit Vlad tett. - mondom a lánynak, bátorításként a vállára teszem a kezemet, majd utána a tanárokkal kezd el foglalkozni, Darman pedig visszaadja a pálcájukat, amiket arrébb talált meg. - Igazad van, Helen. Segíts a tanároknak visszamenni, és figyelj Tiára is, légyszíves. Mi pedig, mint ahogy Andy is mondta, felfedezzük azt a részt, ahol nyomok lehetnek. 
Látom, Andy aggódik nagyon Tia állapotán, ami érthető.

Ahogy Andy szemébe nézek, tudom hogy mit gondol. Alig észrevehetően bólintok.

- Ha nem bánjátok, tényleg visszamennék a kastélyba, és szerintem, - nézek a tanárok felé - ők is vissza tudnak jönni velünk.
Helen. Segítenél azért a biztonság kedvéért? - kérdezem.
- Amúgy is van egy kis elszámolnivalóm valakivel. - villan meg a szemem gonoszul, aztán villámgyorsan eltűnik szemből a vörös fény.
- Ti pedig srácok, derítsétek fel a terepet. Fogjatok meg pár nyuszit. - mosolyodok el Jamesre nézve.
- Bocsi, ezt nem hagyhattam ki. - kacagok fel. - Azért vigyázzatok magatokra! - komorulok el újra egy pillanat alatt.
- Jöjjenek, kérem. Megmutatjuk az utat a kastélyba. - fordulok a tanárokhoz, akik már egész jó színben vannak a bájitalnak köszönhetően.
Majd egy gyors puszit nyomok mindhárom fiú arcára immár újra csibészes mosollyal arcomon.
Aztán elindulok kifelé a barlangból, de magamban már apám végzetét tervezve.

Örülök, hogy Tia és helen a tanárokkal együtt vissza megy a kastélyba.
- Nem tudom mit szeretnétek azon anyomon megnézni, mert én nem igazán vettem észre rajta árulodó jeleket, hogy kik lehettek a tettesek. De menjünk nézzük meg. - jelentem ki a srácoknak.
- De nem igazán tartom ezt jó ötletnek, hsizen 2 TANÁRT kaptak el - nyomom mega szót, - nekünk ebből kifolyólag alig lehet esélyünk szerintem.

Andyre nézve, tudom mit gondol: jobb, ha vissza térünk a suliba, ahova a tanárokat be kellene vinnünk a gyengélkedőre. Jobbnak látnám, ha esetleg Tiát is sikerülne oda megfigyelésre adni, de tudom, hogy úgy is megszökik onnan. 
- Persze, Tia, segítek. Jobb lenne a tanárokat a gyengélkedőre vinni, és magadat is meg kellene nézettetni, amíg a fiúk nyomoznak. - mondom a lánynak, miközben megyek utánuk, intve egyet a fiúk felé.
*Remélem nem esik bajuk.*

Megnyugszom, amikor az évfolyamtársam fejbólintással némán "felel", de főleg akkor, amikor Helen is beleegyezik, hogy felkíséri Tiával a tanárokat.
Ahogy megemlíti Tia, hogy elszámolnia van valakivel, azonnal leesik a dolog.
- Azért vigyázz magadra.
Amikor az elsős lány javasolja, hogy meg kéne vizsgáltatnia magát a gyengélkedőn, helyeslően értek vele egyet.
- Ez egy nagyon jó ötlet, Helen - nézek a szemébe, majd Tia felé fordulok. - Hallgass rá. Okos lány - biccentek az elsős lány felé a fejemmel mosolyogva, majd Helenre nézek és kacsintok egyet.
- Darman - fordulok a fiú felé komolyra fordítva a szót. - Soha se becsüld alá magadat - közlöm vele, majd folytatom. - Ha esetleg találunk valami nyomot, abból már sejtésünk lehet, mit is tudunk tenni az üggyel kapcsolatban. Ha úgy alakul, akkor megoldjuk mi magunk. Ha netán pedig tanári segítség kellene, akkor ha elmondjuk, mire is bukkantunk, még táppontot is adhatunk a tanároknak - befejezem be a mondanivalómat.

Jól esik a lánytól kapott puszi, amitől egy kicsit borsódzik a hátam.
- Igaza van Helennek, Tia. Jobb, ha magadat is megnézetteted. És ha már itt tartunk, mennyi nyulat vigyek magunkkal? - kérdezem a távolodó lányoktól, majd a két ott maradó srác felé fordulok. - Jogos. Akármilyen aprónak, vagy semmilyennek veszed a nyomot, jobb esetben az vezethet a tetteshez, tettesekhez, ami által felelősségre vonhatjuk. Azt ajánlom, hogy menjünk, nézzük meg a helyet, majd menjünk vissza mi is. Mit szóltok hozzá?