160 - A Növényes Liget

Tia útmutatását követve mentünk előre, néhol leszedve egy-egy bogyót, vagy valami ehető növényt a késsel levágva.
Ha ő nem lett volna velem, biztosan megettem volna egy csomó izgin kinéző, de full mérgező bogyót.
"Tettem volna egy szivességet Darmannak. Vagy Lisának. Esetleg mindkettőnek."
Egyelőre még úgy-ahogy ismerős volt a terep, de sejtettem, hogy nem sokáig. Meg is láttam nemsokára a követ, amelynél ketté vált az osztály annak idején.
"Akkor is egy csinos lánnyal maradtam kettesben, csak egy világosabb hajúval."
- Erre emlékszem. Ez Baby Yoda köve. Ennél nem merészkedtem sokkal tovább, szóval ezen túl lesznek a számomra újak. Remélem megtöltjük minden jóval a bájitalos készletedet.
Bátorítón rámosolyogtam az idegenvezetőmre. Nem tudtam, hogy beszélni akar-e többet arról, ami történt, de egyelőre semmilyen szót nem találtam igazán helyénvalónak. Csak attól, hogy rá gondoltam, könny szökött a szemembe. Nem tudom megfogalmazni még így fejben sem, de egyszerűen látva éreztem magam. Mint férfi, mint érző lény, mint ember, akinek igényei vannak. És mint valaki, akire lehet számítani.
"Valaki nem csak rám nézett, hanem tényleg meg is látott."

Csendes egyetértésben lépkedtünk az erdei félhomályban. Nem voltak szavak, nem volt rájuk szükség. Ha találtunk néhány bokrot, melyen már volt gyümölcs, leszedtük, vagy éppen messziről elkerültük, bár a kos lombikjaimban már szépen gyülekeztek a nem ehető, vagy akár mérgező fajokból is.
 
Bár látszólag céltalanul kóboroltunk, valójában ppntosan tudtam hová igyekszünk. 

Baby Yoda kövénél, ami a többiek neveztek el valami csillagokról, akik háborúznak, már tudtam, nem vagyunk messze.  

- Erre gyere! - szólok Wangnak, majd elindulok a domboldalon lefelé. Erre nincs kijárva az ösvény. Ide nem jön senki. A fák itt sűrűbben nőnek, mintha a természet maga akarná elrejteni azt a csodát, amit megalkotott.
 
Szinte áhitatot érzek, ahogy két fa összegabalyodott, lehajló ágát félrehajtom. 

-Néha idejövök, csak úgy, gyönyörködni. - szólalok meg halkan, ahogy átlépünk a sűrű növényzettel körülvett keskeny átjárón, amely körbeveszi ezt a kis ligetet. 

- Üdvözöllek a Paradicsomban. 

Félreállok, hogy Wang is megláthassa a kis ligetet előttünk. 
Egy piciny folyócska tárul a szemünk elé, mely az előttünk álló magasabb területről folyik lefelé,  ezernyi apró vízeséssel, csak hogy a terület másik végén álló kicsi tavacskában leljen nyugalomra.
A kis folyócska partjai mentén virágzó rét terül el. Bár most már alig látni a nyíló virágok ezer színét, de így is gyönyörű a látvány. 

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem tudom ki építette ezt a kis ligetet, vagy természetesen jött létre, de varázslatokkal van ellátva. Itt béke van. Mindig. Mindenféle állat bátran jön ide, és soha, egyetlen egyszer sem láttam, hogy bántották volna egymást. Ahogyan én sem voltam soha képes itt bármire is vadászni. - mesélem halkan, szinte áhítattal a fiúnak.  - Csak most a nyáron találtam rá. Meggyőződésem, hogy ezt a ligetet csak az találja meg, akinek szüksége van rá. - hallgatok el.

Ahogy letértünk az útról teljesen olyan volt, mintha tilosban járnánk.
"Ja, várjunk. Egyedül vagyunk az erdőben, takarodó után."
Tia úgy vezetett be a sűrűbe, mintha azt várná, hogy eltévedjek, hogy aztán rám vesse magát és megharapjon.
"Ja, várjunk! Hehehehe"
Még mindig bágyadt mosollyal az arcomon követtem a ringó csípőjét magam előtt. Néha-néha a tekintetünk is találkozott, ahogy hátra nézett, hogy követem-e még.
Nem mondhatnám, hogy nem marta a gyomromat az éhség, és a lábaim is fáradni kezdtek, de a kíváncsiság hajtott előre.
Ahogy meghallom Tia üdvözletét és félre áll az útból elnevetem magam. De ahogy meglátom hova érkeztünk leesik az állam.
- Te jó...isten!
Mintha az erdő és az éj sötétje is kicsit visszavonult volna, hogy utat engedjen a varázsnak. A legszebb virágok, amiket valaha láttam, egy békésen csobogó folyó, egy kristálytiszta tavacska. Az egész olyan volt, ahogy a mesékben írják le a tájat. Már csak egy házikó hiányzott, ahol az öreg néni éldegél.
Átkaroltam Tiát és magamhoz húztam.
- Köszönöm, hogy megosztod velem ezt a csodát - súgtam a fülébe, majd hirtelen ötlettől vezérelve nyomtam egy gyors puszit a tarkójára. Ez valahogy jobban leírta amit érzek és gondolok, mint a szavak. - Azután találtad meg, hogy Vlad..khmmm....foglalkozott veled?
Miközben a választ vártam, körbenéztem a tisztáson. Azt már tudtam, hogy Lisának mit viszek, de az ennivaló még kérdés volt, hogy mi lenne legjobb. Na meg csábított a tó víze, hogy megnézzem, mi van odalent. Most nemrég vettem egy kis holmit, amivel tudok a víz alatt lélegezni.
"Lehet találnék olyat, ami Tiának sose volt a készletében."

Ahogy vártam, és reménykedtem is benne, Wangot úgyanúgy lenyűgözi ez a kis békés liget, ahogy engem, amikor először megláttam. 
Nem sokkal azután volt, hogy végre Vlad befejezettnek nyilvánította a kezdeti oktatásomat. 
- Igen. Azután találtam meg, hogy elfogadtam végül, hogy muszáj táplálkoznom, hogy éljek. Vlad elmondása szerint amit én óráknak éreztem a falhoz láncolva, csaknem 4 nap volt. Addigra kiszáradtam, és a testem kezdte feladni a harcot, de én olyannyira bezárkóztam az elmémbe, hogy ez fel sem tűnt. Akkor azonban átvette felettem az irányítást az életösztön. Az eredményt láthattad. - hajtom le a fejem. 
- Utána minden egyes végzetes vadászatnál, arra gondoltam, muszáj megtanulnom az összpontosítást, különben nem jöhetek vissza az iskolába. Gondolod, hogy Vlad, vagy Norina visszaengedtek volna, ha nem teljesen biztosak benne, hogy nem jelentek halálos veszélyt rátok, vagy bármely diákra nézve? Nem. Eszükben sem volt. Tudod, az hogy közülünk egy megsérül és vérezni kezd, gyakorlatilag mindennapos esemény. És ha az nem is, tudod a lányoknak vannak azok a bizonyos napok is. - vigyorodok el. 
- Persze én még mindig nem vagyok teljesen biztos magamban. Egyvalami biztos. Amíg rendszeresen táplálkozok, talán nincs baj. De ha kiéheztetném magam, vagy valami miatt nem jutnék elég vérhez, nem tudom, hogy mikor szakadna ki belőlem újra a vad. - fejezem be a hosszúra nyúlt választ, majd Wang tekintetét követve a tó felé nézek. 
- Nem hinném, hogy okos ötlet lenne most lemenni oda, bár meggyőződésem, hogy a tó vize is el van varázsolva. Mintha valami bőrön keresztül felszívódó nyugtató bájital lenne benne - válaszolok a fel nem tett kérdésre. Bármikor visszajöhetsz, most már megtalálod a helyet. Hozd el Lisát magaddal, tökéletes hely egy kis nyugodt pihenésre, vagy akár másra is. Én is mindenképpen megmutatom Darmannak. Tutira neki is tetszeni fog, nem? - mosolyodok el izgatottan. - Bár azért ne kürtöljük szét ennek a helynek a létezését szerintem. Szörnyű lenne, ha hemzsegnének itt a diákok, megtörve ezt a békét. 
De biztos vagyok benne, hogy egye - egy küldetés után, mindenki kicsit megkönnyebbülhetne itt. 

Sziasztok

Elgondolkodva hallgattam Tiát.
"Idehozni Lisát, tényleg nem rossz ötlet. Bár nekünk ott a csillagvizsgáló. Ott történnek a fontos dolgok. Ott veszítettem el, és ott kaptam vissza. Talán el kellene mennem vele Svájcba."
- Igazad lehet, hogy mindenkin segíthetne egy kis pihenés itt. De az is igaz, hogy ennek a helynek a nyugalmba - nyalogattam a szám szélét, mintha ott lenne a megfelelő szó. - Valahogy szent lenne. Úgy érzem, ha valahogy helytelenük cselekednék, az út nem engedne vissza. És te is csak azért jöhetsz újra és újra, mert jó szíved van.
Tettem pár bátortalan lépést befelé, mintha villámcsapástól félnék. De semmi ilyesmi nem történt. Csak a virágok illata csapott meg. Vidáman dudorászva szakítottam le egy-egy szálat, hogy csokorba fűzhessem.
- Néha egész jófejek a többiek, de azt azért nem gondolom, hogy mindenkit ide kellene hívni. De örülök, hogy engem ide hoztál. És...
Visszamentem hozzá és megfogtam a kezét.
- A Donorod vagyok, Tia. És bízok benned. Én tudom, hogy nem tennél kárt bennem, ahogy ma este se tettél. Ha ez megnyugtat téged, akkor belőlem bármikor ihatsz. A szobám tudod hol van. Normális esetben nem nyitja az alohomora, de azt hiszem le tudom másoltatni a kulcsot. Ha bármikor, akár az éjszaka közepén rád jön az éhség, és nem valaki mással összebújva alszok, akkor légy a vendégem.
Halkan kuncogva vártam a reakcióját. Mentem volna enni, de nem akartam hátat fordítani neki.

- Lehet van benne valami igazság. Ez a liget tényleg maga a csoda. Te elsősorban a barátom vagy, és csak másodsorban a donorom. Ez ne felejtsd el. És ha továbbra is a donorom szeretnél lenji, ki vagyok én, hogy ez megtiltsam neked. Viszont én már jóllaktam, de te éhezel. Azt hiszem szépség ide vagy oda, a látvánnyal nem laksz jól, és hamarosan az is eltűnik a sötétben. Szerintem vissza kellene indulnunk. Talán nem keresett bennünket még senki.

A keresésre hirtelen észbe kaptam.
- Basszus, tényleg! Ha lebukunk, akkor Jorg meg fog minket enni. Legfeljebb azt mondom, hogy elraboltalak.
Felvettem a seprűt és hagytam lebegni magunk előtt.
- Gyere, ülj fel! Így gyorsabbak leszünk. Nyilván kint a szabadban nagyon észrevehető lenne, de az erdő széléig elviszlek így. Majd foglak, hogy tuti ne ess le.
Várakozón néztem rá.
"Ha elfogadja, beülők mögé, és öt perc alatt kint vagyunk az erdőből. Darman elegánsabban megoldaná, de én nem tudok hoppanálni. Azt hiszem, itt nem is lehet."

Egy pillanatra azért elgondolkodok azon, hogy biztosan felüljek e arra a seprűre. Bízom Wangban, tudom, hogy kiválóan repül, és a legutóbbi repüléstan órán azért sikerült kicsit túllépnem a rémületemen. De azóta nem ültem seprűn. Valahogy a denevérré válás gondolata sem hoz lázba. 
De tartozom ennyivel a fiúnak, aki az életét tette kockára pusztán az én éhségem csillapítására.
Szóval bólintok egyet beleegyezésem jeléül, és megfogom a seprű nyelét. 
Amikor végül mindketten a seprűn ülünk, érzem Wang erős karjait a magam körül, és amik9r felszállunk, már minden félelem nélkül élvezem az arcomba csapódó friss szelet. 

Amikor végül leszállunk az erdő szélénél, onnan gyalog megyünk tovább, a campusz felé.  Amint odaérünk, egy pillanatra habozok, majd egyenesen a fiú szemébe nézek. 
- Köszönöm szépen ezt a kirándulást. És köszönök szépen mindent. - Nem mondok mást. Tudom, hogy érti mire gondolok. Nem akarok búcsúzkodni, hiszen holnap is találkozunk. Így csak egy mosollyal, és egy intéssel köszönök el.

"Ez a legveszélyesebb seprű manőver, amit csináltam Tao balesete óta"
Fut át az agyamon, ahogy beülök Tia mögé készen arra, hogy a fák között szlalomozzunk.
Átkarolom és magamhoz húzom, tompán tudomást véve arról, hogy felső ruházatom továbbra sincs, mert valaki cafatokra tépte.
- Ne félj, minden rendben lesz - súgom a fülébe válaszul az enyhe remegésére és ellököm magam a talajtól.
Ahogy elkezdünk suhanni, szélesre húzódik a vigyor a számon. Nehéz volt elhinni, hogy késő tavaszig rettegtem a repüléstől. Pedig kevés könnyebb dolog van a világon. Nem volt könnyű fogni a csokrot, tartani Tiát és még kormányozni is, de szerencsére megoldottam. Próbáltam kevéssé húzós manővereket csinálni, hogy az utasom jól érezze magát.
Végül az erdő szélén leszálltam, így feltűnés nélkül léphettünk ki a fák közül.
Szótlanul sétáltunk egy darabig, majd elérkezett a búcsú ideje.
- Hidd el, Tia. Nekem legalább annyi okom van neked köszönetet mondani. Mindenért. Jó éjt! És üdv újra itt! Te ide tartozol.
A szobám felé menet azon gondolkodtam, hogy mi lenne a legtitkosabb módja annak, hogy egyek egy nagyot. Meg azon, hogy Lisával mikor tudok beszélni. Lesz mit. Ezek után főleg.